Villány településszerkezetének fejlődése a 18. századtól napjainkig

Absztrakt

A tanulmány a dél-baranyai kisváros, Villány településszerkezetének változásait mutatja be a 18. század első felétől a 21. század elejéig. A római kori előzményekre épült középkori település a hódoltság után szerb, majd a 18. század közepétől német többségű telepesfaluként éledt újjá. A település ekkor a középkori eredetű út, valamint a szerb ortodox és a szintén középkori alapokra épült katolikus templom köré szerveződött, az uradalmi gazdasági létesítmények pedig a falu északi részén összpontosultak. Ez a struktúra a 19. század közepén, a borászat húzóágazattá válásával egészült ki: a családi gazdaságok a falu déli peremén építették fel présházaikat, a település központjában pedig bornagykereskedők villái, valamint hivatali épületek, oktatási intézmények és vendéglők, üzletek kaptak helyet. A szocializmus évtizedeiben, a lakosság nagyarányú gyarapodása mellett, a korábbiaknál tudatosabb településfejlesztési koncepció érvényesült. A kulturális, oktatási és idegenforgalmi létesítményeket a főutcán helyzeték el, az új ipari üzemeket a peremekre telepítették, a település nagy részét kitevő lakó-pihenőövezeteket pedig háztípusok és társadalmi csoportok szerint is szegmentálták. Ez a koncepció a korszak végére fellazult, a kialakuló borászati és idegenforgalmi magánvállalkozások a lakóterületbe ékelődve fejlődtek, és a lakosságot zavaró módon működtek. Részben ennek, részben az egyoldalú foglalkoztatási struktúrának köszönhetően a település lakossága gyors csökkenésnek indult. Az ezredforduló óta az önkormányzat deklarált célja, hogy összebékítse a turizmus és a helyi lakosság érdekeit, ezt szolgálták a legnagyobb városfejlesztési kezdeményezések: a Rendezvénytér és az elkerülő út megépítése, a közterek újjáélesztése és a közszolgáltatások fejlesztése, de ma még nyitott kérdés, hogy ezek elegendőek lesznek-e az egyre látványosabb népességfogyás megállításához.

A munka szakirodalmi alapját a településről megjelent öt monográfia, és néhány kisebb tanulmány jelentette. Ezek mellett elsődleges forrásként a szerző kartográfiai dokumentumokat, statisztikai adatfelvételeket, irattári állományokat, sajtóanyagokat, valamint utca- és címjegyzékeket használt.